Pörköltfőzésem története

Ez mondjuk 2 hete történt, de hát a blogidő az ugye máshogy telik.

Tehát, a konyha az a területe a lakásnak, ami nálam mindig a legtisztább, ugyanis bonyolult dolgok nem történnek benne - általában. Hanem ezen változtatni kell, mostanában égető szükségét érzem annak, hogy bimbózó kreativitásom ott is megmutassa oroszlánkörmeit (1). Tehát egy este belevágtam egy marhapörköltbe.

A marhapörkölt elvileg nem egy bonyolult dolog. De mégis az. A marhapörkölt óriási, tűzzel teli vitákat képes generálni, mert ahhoz mindenki ért, és természetesen mindenki jobban ért. Hát én is beléptem a körbe.

OK, tehát pörkölt. De biztos, ami biztos - nekem ehhez szakácskönyv kell! A mennyiségek és arányok miatt tudniillik.

Az ember első nekifutásban letölti a receptet az internetről, de mivel az ideiglenesen nekem nem volt, maradt a hagyományos szakácskönyv.

De pörkölt receptet sem a szendvicskönyvben, sem a vegetáriánus receptek könyvében, sem az Indiában vett szakácskönyvben nem találtam. Rámkacsintott viszont Emma asszony szakácskönyve... amit én antikvitásként tartottam otthonomban, díszhelyen.

Emma asszony szakácskönyvének a második kiadása van meg nekem. Megjelent 1908-ban, azaz a kötet idén pont 100 éves. Hát nosza, régi magyar szakácskönyv, nézzük, mit lehet kihozni belőle.

Felnyitottam a tartalomjegyzéket óvatosan. 100 éve teljesen érthetően írtak :) Meg is találtam: Pörkölt és paprikás ételek. OK, menjünk oda. Borjúpörkölt. Rendben, nekem marhahús van mondjuk, de a kettő valahol azért mégis ugyanaz. Alapverzió.

Namármost nekem egy ételrecept csakis a lényeget tartalmazza! Sorszámozott lista, kémiailag meghatározott mennyiségekkel (púpozott kávéskanál nem egzakt meghatározás, sorry), beleértve a sót is. Micsoda marhaság, amikor azt írja a recept: tegyél bele ezt meg ezt meg ezt ízlés szerint. Minek akkor a recept, ha azt teszek bele, amit akarok???

Hát a fenti kívánalomnak Emma asszony pörköltreceptje sem igazán tett eleget. Megismerhettem viszont a pörkölt történetét ahogy azt száz éve látták, valamint megtudhattam, hogy a bajorok és a németek ezt borzalmasan csinálják, Emma asszony hosszasan értetlenkedett azon, hogy miként lehetett azt a valamit, amit ők "golasch" néven előadtak betegség nélkül fogyasztani. Na, akkor jöjjön a recept.

A mennyiségek természetesen hiányoztak, úgyhogy azt saját tehetségből kellett pótolnom. Végül is Emma asszony szerint pörköltet úgy főzünk, hogy főzünk egy pörköltet. Részletesebben: először is vegyünk egy "félfőre vágott hagymát".

Mi van?? Mire vágott hagyma? Na sebaj, ezt megoldottam, fogtam egy fej hagymát, kockára, olajba bele, stb. Ehhez végül is nem kellett a könyv.

Nézzük tovább. Vegyük a akkor a húst, amit potyoljunk meg jól.

Igen, a húst meg kell potyolni. A könyvben semmi index, tárgymutató, ami esetleg részletezné a potyolás mesterségét. Egyszerűen halvány fogalmam sincs még most sem, mi lehet az a konyhai művelet. Próbáltam találgatni, pl lehet-e, hogy a potyolás az idők során klopfolássá magyaroschodott, de én még senkit sem láttam pörkölthúst verni. Szóval reménykedtem, hogy a franciák eleve megpotyolt marhahúst árulnak, végül is ez más a XXI. század, na meg a Nyugat, genetikailag potyolt marhákat is kitenyészthettek akár.

Szóval a potyolás kérdésében bizonytalan maradva, végül is folytattam a pörkölt gyártást úgy, ahogy Emma néne nélkül is csináltam volna. Locsolgattam veresborral becsületesen (direkt erre célra vettem bordeaux-i veresbort, de nem nem ám főzőbort).

Itt viszont kijött a különbség. Emma asszony szerint a borjúpörkölt fél óra alatt fő készre, na az én talán potyolatlan marhám ezt több óra alatt abszolválta. Már majd megbolondultam, amikor végre késznek deklaráltam.

És a végeredmény? Hát természetesen mindenkinek a saját pörköltje az átugorhatatlan léc, maga az etalon. Én megpróbáltam azért (ön)kritikusan a dologhoz állni... de ennek ellenére be kell vallanom, hogy...

...életem egyik legfinomabb marhapörköltjét ettem aznap este!!!


(1) Ah, a költői képek az erősségeim.